Oroszlán Szonja és az állatok

Szonja imádja az állatokat, már gyermekkora óta könyörgött szüleinek, hogy vegyenek neki kutyát. Mivel azonban nem kertes házban laktak, a szülők megtagadták a kislány kérését, és kiderült később, hogy ez nem is volt rossz döntés a részükről. Kutya helyett Szonja kapott teknősbékát, hörcsögöt, nimfapapagájt, kopasz tengerimalacot, ámde...

A madár sehogy sem akart az ujjamra szállni, ezért egy idő után már nem foglalkoztam eleget vele, a teknőst nem lehetett dédelgetni - egyszóval nem gondoztam rendesen az állataimat.
A végén mindig a nagymamámnál vagy az állatkertben kötöttek ki szegények. Igaz, nagyon elfoglalt gyerek voltam, sűrű volt az iskola, délután edzésekre jártam, vagyis nem is volt túl sok időm rájuk. Ha ma visszagondolok erre az időszakra, úgy vélem, én még ennyi állatot sem vettem volna magamnak. Akkoriban persze folyt a szülő-gyerek-vita: "de én kutyát akarok!", mondtam én, "de hiszen a teknőssel sem foglalkozol!", felelték ők, "persze, mert kutyát akarok!", mondtam én.

Aztán egy napon megtört a jég, a szülő kinéztek egy csoda édes bobtailkölyköt. Már indultak volna érte kocsival - ám aznap éppen zuhogott az eső. Erre a két felnőtt lelki szemei előtt megjelent, ahogy a nagy testű szőrmókot a zivatarban sétáltatják, majd hazaérve a lompos megrázza csurom víz bundáját, sárral, szőrszálakkal és a jellegzetes "ázott kutyaszaggal" telehintve a lakást. Brrr..., lemondtak a vásárlásról, és kutyátlanul telt el a következő tíz-egynéhány év is.
A változás akkor következett be, amikor a család kertes házba költözött. Kell a házőrző, adták ki a jelszót. Olyan kutyát szerettek volna, amely a kertben, szabadon lakik, egyben házőrző, kedves, nagytestű, de nem vad. Így lett labrador.

Christopher persze egyáltalán nem házőrzőre hasonlított akkoriban, csak egy szőrgombócra. Pici volt, édes és nagyon virgonc, ahogy az alomban dülöngélt a testvérei között. Mikor hazahoztuk, még annyira gyöngécske volt, hogy a konyha kövezetén négyfelé csúsztak a lábai, és beverte az állát a kőbe! A teraszra költöztettük. Rettenetes időszak volt ez számomra: hallottam, ahogy a kölyökkutya nyüszít, sír odakint, a jóleső alom-meleg után egyedül van a hideg éjszakában! Kivittem egy matracot az előszobába, és ott aludtam, hogy halljam, mi van vele - de nem mehettem ki hozzá. Meg kellett szoknia a kinti életformát.
Kristóf kutya pár nap alatt meg is szokta, ráadásul annyira megtanulta élvezni, hogy ma már csak napközben sétál be néha a házba. Sőt, nagyon hideg téli napokon csalogatja be a család, de ő csak kint hajlandó aludni.
Viszont házőrzőként csak félig vált be, mert nagyon barátkozó típus. Ha ismerős jön, boldogan rohan elé, és - ez a rossz szokása megmaradt - ugrál fel mindenkire. Ez nem csak azért zavaró, mert összesároz mindenkit, hanem azért is, mert testes kutya lett. Okos kutya, csak kissé öntörvényű.

A fiatalos Kristófon igazán nem látszik, hogy már nagypapa, pedig az.

Igaz, csak egyszer jött össze a pároztatás - bár ennek az előzményei izgalmasak voltak. Ugyanis ahhoz, hogy tenyészthető legyen, a kutyának vadászkutya-képesítést kellett szereznie: iskolába kellett járnia, és vizsgáznia kellett. Minden jól ment, kivéve a "lelőtt vadkacsa kihozása a vízből" nevű tantárgyat, mert a kutya sehogy sem akart bemenni a vízbe. Ezért először meg kellett neki mutatni, milyen a víz, be kellett menni vele, és bentről csalogatni. Öt perc után már hajlandó volt a kedvenc játékai után beugrani, így végül sikeresen abszolválta a "kacsa kihozása" vizsgatételt is.

Oroszlán Szonjából, a finom úrinőből azonban kibújik a ragadozó, amikor a szerencsétlen kutyák sorsa jut eszébe. Hogyan kell föllépni az állatkínzókkal szemben? Szonja véleménye sommás: "kocsi mögé kötni a kínzókat, és végighúzni őket a murván!". És azokkal, akik kidobják az utcára a kutyájukat, macskájukat?

Emlékszem egy reklámra, ahol a család kiteszi a kocsijából a megunt gyereket, és otthagyja egy szántóföld közepén. Ez nagyon tetszett, teljesen igaznak találom: aki egy háziállatot rak ki, az hasonlóan cselekszik. És persze annyi szörnyűségről nem is tudunk, nem is hallunk. Csak sejtjük, hogy hányan tartanak úgy állatot, hogy nem gondoskodnak róla megfelelően. Nekem a gyermekkori tapasztalataim eléggé meggyőzőek voltak: ha vallaki nincs felkészülve az állattartásra, vagy nincs rá elegendő helye, ideje, az ne vegyen magához állatot. Sajnálom, hogy Christophert a szüleimnél kellett hagynom, de ott, a kertben, sokkal jobb neki. 

(Forrás:házikedvencek.hu)